Meditációról

Készült: 2012. 05. 04.

A meditáció összeegyeztetése a mindennapokban nem kis feladat. Legtöbbünknek napi szinten rengeteg teendője van, életünk gyakran meglehetősen hektikus. Az a tény, hogy a testünk rendkívül elfoglalt, még nem jelenti azt, hogy tudatunknak is szükségszerűen annak kellene lennie, és ne lehetne nyugodt. Tudatossá válhatunk mindenben, amit teszünk. Természetesen vannak olyanok, akik az idejük nagy részét meditációval tölthetik, így mentesülnek a hétköznapi feladatok súlyától és az ezzel együtt járó stressztől, de az elkövetkezőkben inkább arról fogunk beszélni, hogy miként meditáljunk a hétköznapokban.

A meditáció szóról általánosságban egy nyugodt tudatállapot jut eszünkbe, de más módon is beszélhetünk erről. Felismerhetjük, hogy minden lény rendelkezik azzal a képességgel, hogy tapasztalja ezt a nyugodt, kiegyensúlyozott tudatállapotot. Ennek ellenére kevesen képesek ezt megvalósítani és használni, mivel a zavaró érzelmeink meggátolnak minket abban, hogy buddhatermészetünk kibontakozhasson. Ha képesek vagyunk felismerni a zavaró érzelmek természetét, rájönni, hogy miből is állna ezek, akkor képesek leszünk megvalósítani azt az eredendő és tökéletese tudatállapotot, mely mindannyiunk sajátja. A meditáció célja zavaró érzelmeink gyökerének felfedése, hiszen így felismerhetjük és hasznosíthatjuk a bennünk rejlő lehetőségeket és tökéletes képességeket. Ha viszont híján vagyunk annak a bölcsességnek, mellyel a buddhatermészet felismerhető, akkor teljes zavarodottságban fogunk tengődni egy illuzórikus létben.

A buddhatermészet – a tudat tökéletes állapotának lehetősége – mindenkiben jelen van. Mivel azonban ezt nem tapasztaljuk, állandóan olyan érzésünk van, mintha valami hiányozna. Mindig olyasmit keresünk, ami által életünk mélyebbé, jelentőségteljesebbé válhat. E keresés vagy vágyakozás egy olyan szenvedés, mely hű társként kísér minket mindenhova. Mivel nem ismerjük fel a tudat valós természetét, erősen kötődünk ahhoz, hogy egy különálló személyiséggel rendelkezünk, és ennek megfelelően mindent ebből a perspektívából szemlélünk. E kötődésen keresztül létrejön az elválasztottság érzése, a dualisztikus tapasztalás. Ez, a magunk és mások közötti elválasztottság érzése okozza az összes konfliktusunkat. Ezt nevezzük zavarodottságnak vagy tudatot elhomályosító fátylaknak, melyek magából a nemtudásból és a nemtudáson keresztül létrejövő hajlamokból erednek. Abbéli próbálkozásunkban, hogy egy boldog, tökéletes és elégedett tudatállapotra leljünk, állandóan elbukunk, mert a nemtudás meggátolja ennek elérését, ezért folyamatosan nehézségeink vannak.

A meditáción keresztül lehetséges az összes zavaró érzelem és fátyol természetét felismerni – azt, hogy mi okozza őket, és hogy miként működnek. Természetesen most is ismerjük az összes zavaró érzelmet, de a meditáció gyakorlása nélkül nincs lehetőségünk befolyásolni őket, ha már felmerültek. A szorgalmasan végzett meditáció viszont lehetővé teszi számunkra, hogy megértsük természetüket és lényegüket, így képesek leszünk dolgozni velük –ennek hatására pedig fokozatosan elvesztik a ránk gyakorolt befolyásukat. Elérhetjük azt, hogy a zavaró érzelmek közepette éljünk anélkül, hogy ezek elragadnának, vagy bármiféle hatást gyakorolnának ránk.

A lótuszvirág példája kitűnően illusztrálja ezt az állapotot. A mocsaras vízből kiemelkedő növény virága tiszta és tökéletes. Egy másik hasonlattal élve: ha sárba lépünk, attól még a lábunk természete nem szennyeződik be – ugyanaz a láb marad. Így kell viszonyulnunk az érzelmeinkhez is: amikor megjelennek, nem szabad beléjük gabalyodnunk. Ahhoz, hogy ezt elkerülhessük, éberségre van szükségünk. Figyelemmel kell kísérnünk, mi zajlik bennünk a hétköznapi történések közepette, mert így meg tudjuk akadályozni, hogy elragadjanak.

E módszer rendkívül hatékony. Egy további példa: Nepál nem egy tiszta ország, mégis lehetséges úgy sétálni ott, hogy a cipőnket ne piszkítsuk be – csupán arra van szükség, hogy figyeljünk arra, hova lépünk. Nemrég beszéltem egy csoporttal, akik Nepálba indultak, és elmondtam nekik, hogy nagyfokú figyelem szükséges ahhoz, hogy ne piszkolják össze magukat. Nem vagyok biztos abban, hogy megétették-e szavaim szimbolikus jelentését. Arról van ugyanis szó, hogy tudatosnak kell lennünk minden pillanatban ahhoz, hogy mindig felismerhessük a helyes utat, melyen haladni kívánunk.

Az, hogy elkezdünk ráébredni zavaró érzelmeink természetére és lényegére, elsősorban azért válik a hasznunkra, mert nem leszünk többé a körülményeink áldozatai. Később ez a tudás tovább bővül. Ahogy felismerjük, hogyan működünk, megértjük, hogy mások is hasonló cipőben járnak – ez pedig az együttérzés, a megértés és a jószándék kifejlődéséhez vezet.

A legerősebb zavarok épp azért merülnek fel, mert nem értjük meg azt a helyzetet, amiben a másik személy van. Az erőteljes zavaró érzelmeket nem nehéz észrevenni, és talán képesek is vagyunk megvédeni magunkat tőlük, de arra már általában képtelenek vagyunk, hogy felismerjük azt a mélyen megbúvó motivációt, ami a zavarhoz vezet. Például, amikor mérgesek vagyunk, hajlunk arra, hogy másokat okoljunk, mintha ők lennének haragunk okai. Nem ismerjük fel, hogy dühünket a saját negativitásunk és agresszivitásunk szüli. Ezért tüzetesen elemeznünk kell a helyzetet ahhoz, hogy a gyökeréig hatolhassunk.

Ha a sár hasonlatát alkalmazzuk, akkor az első lépés az, hogy felismerjük: a sár szennyezi be a cipőnket. Amikor azonban jobban megvizsgáljuk a helyzetet, rájövünk, hogy a sár addig nem képes bepiszkítani a cipőnket, amíg bele nem lépünk. Csak így teremtünk a sárnak lehetőséget arra, hogy hasson ránk. Ugyanígy kell analizálnunk a zavaró érzelmeinket: fel kell ismernünk, mi vezet hozzájuk, hogy miként engedünk nekik, ami aztán csak megannyi problémához vezet.

Ez talán úgy hangzik, mintha minden időnket azzal kellene töltenünk, hogy méregetjük, vizsgálgatjuk zavaró érzelmeinket, aggódunk miattuk, vagy mintha mindig azon kellene gondolkoznunk, hogy mit csinálunk rosszul. A dolog azonban nem ennyire komplikált. Két feltétel kell ahhoz, hogy megóvjuk tudatunkat ezektől az érzelmektől. Az első az a hozzáállás, hogy mások hasznára váljunk, ami azt jelenti, hogy másoknak ugyanolyan fontosságot tulajdonítunk, mint saját magunknak, és mindig jót akarunk nekik. A második szükséges feltétel a meditáció gyakorlata, mely során felismerjük tudatunk természetét és zavaró érzelmeink okait, hogy gyökerüknél fogva eltávolíthassuk őket. E két feltétellel - jószándékkal, valamint a bölcsesség és éberség kibontakozásához vezető meditáció erejével – legyőzhetjük a zavaró érzelmeinket, melyeknek többé nem esünk áldozatául.

 Az első szükséges dolog tehát az, hogy mások javára akarjunk válni. Ezzel arra törekszünk, hogy mindenki boldog legyen és rendelkezzen a boldogság okaival. A boldogság itt a szenvedéstől való mentességet jelenti, hiszen amint vége szakad a szenvedésnek, a boldogság automatikusan megjelenik. Azt az erőfeszítést, mellyel a magunk javára keressük a boldogságot és annak okait, minden lényre ki kell terjesztenünk. Mindent el kell követnünk ennek érdekében. Mind ez a megfelelő motivációról szól. Amikor megpróbáljuk a magunk számára enyhíteni a szenvedést és annak okait, törekednünk kell arra, hogy ez mások számára is lehetővé váljon, és ugyanakkora erőfeszítést kell fektetnünk abba, hogy az ő szenvedésükön is enyhítsünk. Ez közvetlenül kapcsolódik a hétköznapok meditációjához, mivel az ilyen hozzáállással történő cselekvés nem más, mint maga a hétköznapok meditációja.

Nem könnyű felismerni e motiváció mélyebb jelentőségét. Amikor elragadnak minket a zavaró érzelmek – mint például a féltékenység -, az szenvedést von maga után, ami aztán további zavaró érzelmekhez vezet. Például haragosak vagy bosszúszomjasak lehetünk egy olyan személlyel szemben, aki féltékenységet kelt bennünk.

Amikor képesek vagyunk a zavaró érzelmek mélyére nézni, látjuk a velük járó negativitást. Ezt felismerve lehetővé válik, hogy ne ragadjanak el minket, így a belőlük fakadó szenvedést is elkerülhetjük. Mivel elkerüljük ezt a szenvedést nem keletkezhetnek újabb zavaró érzelmek és tudatunk képes lesz egy nyugodt állapotban időzni.

Az a képesség, hogy kifejleszthessük ezt az érzést vagy látásmódot, nevezetesen a kívánságot, hogy mindenkinek boldogságban legyen része és kerülje el a szenvedést, csak akkor bontakozhat ki, ha elfogulatlanok vagyunk, mindenkit egyenlőnek tekintünk. Elfogulatlanság nélkül mindenki boldogságára irányuló törekvésünk nem lesz szilárd és mindent felölelő. E nemes törekvés birtokában egy higgadt, kiegyensúlyozott tudatállapot jelenik meg – és ez a mi célunk.

Könnyű beszélni az olyan koncepciókról, mint az énhez való ragaszkodás elengedése, vagy a mások iránti együttérzés, hiszen intellektuálisan nem nehéz megérteni ezeket. Pusztán ezért azt gondolhatnánk, hogy egyszerű feladattal állunk szemben, de valójában ezeknek közvetlen személyes tapasztalattá kell válniuk. Az intellektuális megértés a negatív cselekedetek elhagyásához kell, hogy vezessen, ami által a zavaró érzelmek okai megszűnnek. Azonban azt mindig a tudatunkban kell tartanunk, hogy csupán szavak által ez nem lehetséges. Ezen elveket a gyakorlatban kell alkalmaznunk, és tapasztalati dologgá tennünk. Ki kell fejlesztenünk azt a figyelmet, amellyel minden szituációban képesek vagyunk felismerni a körülményeket, és látnunk, hol avatkozhatunk közbe, hol van bizonyos fokú kontrollunk a dolgok felett, hogy a negativitás ne jelenhessen meg. Minél többet alkalmazzuk ezt a gondos figyelmet, annál jobban szokásunkká válik. Ez a szokás aztán segítésünkre lesz abban, hogy lépésről lépésre fejlődjünk.

Tehát az első módszer a hasznos hozzáállás kifejlesztése azért, hogy egy kiegyensúlyozott tudatállapotot teremtsünk. A második módszer maga a meditáció. A meditáció a tudat természetének felismerését jelenti azáltal, hogy alapos figyelmet szentelünk a tapasztalatok állandó folyamának. Elsőként lenyugtatjuk a tudatot. Megfigyeljük, mikor nyugodt, és mikor következnek be hirtelen változások benne. Ha ilyet észlelünk, meg kell próbálnunk visszaterelni a tudatot a nyugalmas állapotba. A cél az, hogy ne váljunk szétszórttá a tudatban végbemenő dolgok miatt. Annak érdekében, hogy ne csorbítsuk, vagy szennyezzük be az említett nyugodt állapotot, fontos, hogy ne reménykedjünk, és ne aggódjunk. Ne reménykedjünk kellemes körülményekben és ne aggódjunk a kellemetlenek miatt. A remény és az aggodalom felzaklatják a tudatot, és nyugtalan állapotot eredményeznek. Megértjük, hogy miként működik a tudatunk, ami azt jelenti, hogy megismerjük magunkat, és a tudati zavarok megjelenése folyamatát. Ráadásul megismerjük a zavaró érzelmek természetét és lényegét is: egyfelől látjuk a negatív természetüket, másfelől a bennünk rejlő pozitív lehetőségeket, a bölcsességaspektusukat. Ízelítőt kapunk abból, hogy miért vagyunk mi – és mindenki más – felelősek a zavaró érzelmek megjelenéséért. Ha tehát megismerjük magunkat és tudatunk működését, könnyű megértenünk azt is, hogyan éreznek mások, és miként tapasztalják a dolgokat. Ily módon gyakorlásunk részeivé tehetjük őket.

Forrás : Dzsime Rinpocse