Tanító-tanítvány kapcsolat

Készült: 2012. 06. 04.

Láma Ole Nydahl: A tanító-tanítvány kapcsolat

Ha a buddhizmus 500 éve eltûnt volna, és ma megtalálnánk a könyveit és a szobrait, a tanítás mely részét tudnánk újjáéleszteni?

Ha az életünkben reálisan megfigyelnénk az ok és okozat mûködését, akkor a Theravada felismerései vagy a déli buddhizmus Kis Út tanításai könnyen megjelennének. Már tudnánk azt is, hogy az eredmények hasonló természetû okokból származnak, és lenne egy kis tapasztalatunk arról, hogy mi az, ami hasznos, és mi az, ami káros az életünkben. A tanítások azon a szinten, hogy mi az, ami hasznos, és mi nem, magától értetõdõdõek lennének. Ugyanígy, ha a belsõ béke és az erõ egy bizonyos szintjét elérnénk, akkor nem csak magunkra telne az energiánkból, és a dolgokat már nem csak a reményen és a félelmen keresztül látnánk. Ha meggyõzõdtünk volna arról, hogy minden lény boldog szeretne lenni és el akarja kerülni a szenvedést, és ha megfigyeltük volna, ahogy a dolgok mindenkor megjelennek, változnak, majd eltûnnek, mint egy álomban, akkor föléleszthetnénk a Mahajána vagy északi Nagy Út Buddhizmust. Viszont a Vadzsrajánát vagy Gyémánt Út Buddhizmust soha nem lehet élettelen forrásból újra megalkotni. Ez a lineáris gondolati mintákon, vagy a feltételekhez kötött "racionális" érzéseken túlmutat. Minél elõrehaladottabbak Buddha tanításai, annál kifinomultabbak és teljesebbek a módszerek, és annál lényegesebbé válik a tapasztalat teljes átadása a tanítótól.

A Kis Út ok és okozat szintjén a tanító hasznos, de könyvekbõl is boldogulhatunk. A Mahajánában, amely az együttérzés és a bölcsesség belsõ tulajdonságait fejleszti, egy tanító már fontosabb. Ez az út teljességünk több aspektusát érinti, így jó, ha van egy élõ példakép, valaki, aki fejlõdésünket figyelemmel kíséri. A Gyémánt Utat azonban tanító nélkül el sem kezdhetjük. Ha senki sem hordozná magában az élõ tapasztalatot, és senki sem lenne képes átadni azt, akkor csak intellektuális könyveink és képeink lennének - melyek esztétikáját vagy szereti valaki, vagy nem. Ha a tapasztalatnak nem lenne élõ hordozója, akkor nem jutnánk hozzá átalakító erejükhöz. Tehát a legmagasabb szinthez tanítóra van szükségünk. Fontos, hogy õt ne személyként vagy istenként lássuk, hanem mint saját potencialitásunk tükrét. Saját idõtlen természetünket számtalan ügyes eszközzel mutatja meg, s nekünk õ valóban Buddhát képviseli.

A tanító által életünk minden aspektusát át tudjuk alakítani. A kapcsolat minden fajtája jelen van: fizikai teste, beszéde, és az a tanítás, ahogy a világ történéseire reagál. Vele megvan az esélyünk a teljes azonosulásra, és inspirálva érezhetjük magunkat emberségünk minden szintjén. Intelligenciánk, bátorságunk, szexualitásunk és potencialitásunk az örömre mind kapukká válnak, hogy megkapjuk az inspirációját. Egy olyan tanítóhoz fûzõdõ kapcsolaton keresztül, aki az életet a maga teljességében éli meg, lehetséges a teljességünkkel dolgozni.

Mivel a tanító-tanítvány kapcsolat ilyen széleskörû alapot biztosít a növekedéshez, roppant fontos, hogy a feltételek tiszták legyenek, hogy mindkét fél tudja, mit kell tennie és mit nem, és milyen irányt kövessenek a "cseréjükben". Ez a pont sokkal fontosabb a mai világban, mint a Kelet tradicionális társadalmaiban volt. A keleti országokban a szerepek egyértelmûen meghatározottak, és a közvetlen megtapasztalásra irányuló emocionális kívánság gyakran hiányzik. Itt nem azért válik valaki buddhistává, mert odavan a tanítóért, és nem is azért, mert gyorsan meg akar világosodni. Azért támogatott valaki egy bizonyos iskolát, mert hitt benne, mert a nagyapja és az apja is ezt tette.

Nyugaton annak alapján választunk vallást, hogy mit érzünk. Ennek a megközelítésnek az elõnye, hogy valami meggyõzõ történik, ellenben a hátránya, hogy a tapasztalatok mindig változnak. Tehát egy nagy adag idealizmussal rohangálunk olyan dolog után, ami valójában nincs is ott. Mostanság, amikor a buddhizmus megérkezik az országunkba, úgy kell magunkra tekintenünk, mint az új seprûre, amely jól seper. Célunk, hogy ezeket a tudatról szóló egyedi tanításokat - "a száraz csecsemõt" - a századokon keresztül rárakódott kulturális fürdõvíz nélkül vegyük át, mert az nem tartozik hozzánk. Másfelõl, mi a csecsemõt teljes egészében akarjuk. Ha túl gyorsan visszük keresztül a dolgokat, mint a legtöbb reformáció esetében, akkor lehet, hogy egy kar vagy egy láb hiányozni fog. Szerény célunk - amit talán soha sem valósítottak meg a történelem folyamán -, hogy a legjobbat vegyük át a magasan fejlett, de politikailag félrevezetõ tibeti spirituális rendszerbõl a mi nyitott, modern világunk fantasztikus eredményei mellé. Ha kritikusak és tiszták maradunk, és kulturális sallangok nélkül - melyeknek semmi köze hozzánk - sikerül mûködõképes formában áthoznunk a Gyémánt Utat Nyugatra, akkor birtokában leszünk a tudatról szóló legjobb tanításoknak. Keleten minden adott volt. Elég volt azt tudni, hogy a tanítók a gyakorlat melyik szintjén állnak ahhoz, hogy megbízhassunk bennük. Buddha például 250 szabályt adott a szerzeteseknek, és 350-et az apácáknak. Ezek azokra a dolgokra vonatkoztak, amelyeket nem volt szabad tenniük, és ha megtartották a fogadalmaikat, akkor jó szerzetesek és apácák voltak. A szabályok teljes betartása a közösségeken kívül valószínûleg nem lehetséges, és egy cölibátusban élõ ember, aki nem kerülhet érintkezésbe a pénzzel, vagy nem tartózkodhat a másik nem közelében, bizony nincs könnyû helyzetben az utcán. Még a legmagasabb inkarnációk is bajba kerülnek, ha nagyon belemerülnek a politika és a pénz világába.

Buddha a világiaknak az együttérzés és bölcsesség szintjén adott tanácsokat. Feladatuk az volt, hogy fenntartsák a társadalmat, támogassák tanításait és gyakoroljanak hétköznapi életükben. A világ dolgait illetõen a világiaknak szabad kezekre volt szükségük, így tanácsa arról szólt, hogy mit kell elkerülniük. Ezért csak a következõ alapvetõ fogadalmakat tették le, melyeket a gyakorlatias emberek hasznosnak találhatnak: ne ölj, ne hazudj, ne használj kábítószereket, ne árts szexuálisan másoknak. A világi embereknek tehát a motiváció volt a legfontosabb. Cselekedeteiknek mások javát kellene szolgálniuk és segíteniük a társadalmat, a családjukat és a barátaikat egy jelentõségteljes fejlõdésben.

Az emberek harmadik csoportját, akiket Buddha tanított, a jógik alkották. A konvenciókat maguk mögött hagyták, és minden jelenség tisztaságának legmagasabb szintû látásmódjával rendelkeztek. Funkciójuk az volt, hogy a társadalmak tartópillérei alól kirúgják a széket, ha azok túl dualisztikussá, moralistává vagy ostobává váltak. Megfelelõ vízióval rendelkeztek, és állandóan a létezés határait próbálták meghaladni. Mindent természetesen frissnek és jelentõségtelinek láttak. A világot ragyogónak és szikrázónak tapasztalták, mindig volt hely az új megoldásoknak.

A három szinten belül - szerzetes/apáca, világi és jógi - a tanító elõírásai világosak voltak, és a falvakban, ahol legtöbbjük élt, az emberek láthatták hogy betartják-e ezeket vagy nem. Ha a szerzetesek és az apácák büszkévé váltak, politizáltak, szexuális életet éltek vagy elhagyták kolostoraikat, akkor elhagyták az elõírásokat. Ha a világinak széthullott a családja vagy a barátait bajba keverte csalással vagy piszkos ügyekkel, akkor elvesztette a becsületét. Ha a jógi olyan volt, mint egy ázott macska, és se másokat, se saját magát nem tudta inspirálni, akkor többé nem volt jógi. Az emberek tudták, hogy kinek mi a feladata. A szoros kötelékû tradicionális buddhista társadalmakban nem volt gyakori eset, hogy a guru félrevezette a tanítványait, azon egyszerû oknál fogva, hogy egymás viselkedését szorgalmasan ellenõrizték.

Amikor azonban a buddhizmus megérkezett Nyugatra, mobil, idealista, nyitott és szabad társadalmakba érkezett, ahol az emberek híján voltak egymás ellenõrizgetésének. Egyszerûen nincsenek elõírásaink a szerzetesek, a világiak és a jógik részére. Az emberek messze laknak egymástól, és senki sem vizsgálja meg pontosan, hogy mit tesznek a guruk, legalábbis közvetlen környezetükben. Mindenki ódzkodik attól, hogy kritikus legyen a politikában és a munkában, és alig ismeri a tanító kötelezettségeinek határait. Így a szuggesztív erõvel, szavakkal és szervezetekkel bíró emberek, kik az idõ szellemét képesek voltak megragadni, és az erõs érzelmeket felkelteni, "szûz" területre érkeztek. Mivel Keletrõl jöttek, senki sem várt tõlük szolidaritást, demokráciát vagy más európai értékeket, ezáltal olyan vákuumba léptek be, ahol évekig majdnem mindent megtehettek.

Néhány nem régi botrányból megtanultuk, s világossá vált: a buddhista tanítókat is ellenõrizni kell, a dolgoknak most a kezdetektõl fogva tisztának kell lennie. A tanítónak azt kellene tennie, amit mond. Egyszerûen nem kellene kikerülniük a konfrontációt hordozó témákat, hanem rá kell mutatniuk a jövõbeli problémák okaira, mint például a túlnépesedésre a gettókban és a szegény országokban, vagy az iszlám terjeszkedésére. Ha a tanító állandóan édes semmiségekrõl beszél, akkor nem védi meg a tanítványait. Ezért hajlandó arra, hogy néhány embert megbotránkoztasson. Ez az õ felelõssége.

Így - kifelé - a tanítónak egyenesnek és félelemnélkülinek kell lennie. Ugyanakkor állandóan ellenõriznie kell önmagát, és meg kell bizonyosodnia arról, hogy nem táplál-e önelégültséget, nem viselkedik-e furcsán, nem negédes vagy büszke-e. Gyakran fel kell tennie önmagának a kérdést: "Arra gondolok-e, hogy a tanítványaim milyen hasznot hoznak a szervezetemnek vagy nekem, vagy a fejlõdésükre összpontosítok? Függõvé teszem õket, vagy arra tanítom õket, hogy megtalálják a velük született erõt?" Miközben a tanító tanítványai potenciális belsõ gazdagságát élvezi, tudatában kell lennie annak, hogy õk egyedül jöttek a világra, kellemetlen helyzetek részesei lehetnek az életük során, és bizonyosan egyedül érzik magukat, ha majd eljön a halál ideje. Ezért most az a legfontosabb, hogy magabiztossá, függetlenné és erõssé tegye õket, hogy képesek legyenek kezelni minden megjelenõ eseményt. Ezért nem valami dicsõséges dolog a tanítványokat hierarchikus struktúrába kényszeríteni, bolonddá tenni õket olyan viselkedéssel, amit nem képesek megbecsülni, vagy olyan ruhákba öltöztetni õket, amelyek miatt kirekesztik õket a társadalomból. A szervezetek nem azért vannak, hogy a tanítókat híressé tegyék, hanem azért, hogy biztosítsák azokat az eszközöket, melyek által sokakkal megoszthatják felismeréseiket. Mivel elkerülhetetlen ebben a pozícióban, hogy barátok és rajongók vegyenek körül, akik megvédenek és lehetséges gyengeségeinket is a legjobb megvilágításban tálalják, a tanítónak ellenõriznie kell saját magát a leghétköznapibb szinteken is: "Még mindig én cipelem a csomagjaimat? Egyáltalán hálás vagyok-e még? Közvetlenül beszélek az emberekkel vagy lenézõen? Látom buddhatermészetüket és egyediségüket? Fontosabbnak érzem magam náluk?" Ez életbevágó, ugyanis a büszkeség könnyen belopózik. Elkap egy olyan sarok mögül, ahonnan nem is számítunk rá, és hirtelen fényûzõvé, puhánnyá és áskálódóvá válunk. A hatalom megront, és az abszolút hatalom abszolút megront. Ez mindig igaz. Míg a korábbi hasznos aktivitás meghozza gyümölcseit, a gyökereknek még mindig új utánpótlást kell biztosítani. Ezért az aktivitás-szintünket is figyelni kell. A tanítónak ellenõriznie kell, hogy még mindig friss, kísérletezõ és boldog-e? Olyan keményen dolgozik, mintha a karrierje elején állna? Tanítása mások könyvein alapul, vagy szentimentálisan beszél a tudat magas szintjeirõl, amit alig ismer? Ha azt tanítjuk az embereknek, hogy félelemnélküliek legyenek, mert a tudat tér és nem lehet kárt okozni neki, idõrõl idõre be kell bizonyítanunk saját alapvetõ bátorságunkat. Ha a tudat tisztaságának örömérõl beszélünk, nekünk is azt az örömöt kell éreznünk, és ha azt tanítjuk tanítványainknak, hogy az együttérzés természetes, mert mindannyian egy teljesség részei vagyunk, akkor kedvesnek kell lennünk, és keményen kell dolgoznunk. A tanítónak fejlõdnie kell, nem ragadhat le jelenlegi korlátainál. Inkább tudatában kell lennie a tudat terének, és azonosulnia kell annak teljes potencialitásával és a végsõ céllal. Ha ezt tesszük, akkor kevesebbet hibázunk. Ha jól leizzasztjuk magunkat, akkor nem lesznek kétségeink és hátsó gondolataink. Nem lesz helye az áskálódásnak, fel sem merül az, hogy a jó tanításokat az adományozó embereknek, a kevésbé értékes embereknek pedig közepes színvonalú tanításokat adjunk. Ez nem fog megtörténni. Mezítelenek és igazak leszünk, valódi jógik. Ez volt a tanítói oldal.

Most azt szeretnénk tudni, hogy mit kell a tanítványoknak tenni. Az elsõ feltétel az, hogy akarjunk tanulni, és keményen dolgozni. Ez megnyitja az egón és a koncepción túli teret, ahol a fogékonyság sok fajtája szabadul fel, és a találkozás formáló hatása a befektetett bizalmon múlik. Itt alapvetõ, hogy a tanítványok intelligens, tudatos módon lépjenek be. Bár nehéz ellenállni a tökéletesség gyors elérése utáni vágynak, mindig meg kell vizsgálni a tanítót, amennyire ez csak lehetséges. Ki kell õt értékelnünk, és eldönteni, hogy milyen ember. Például vennénk-e tõle használt autót. Minthogy bizonyosan sok tulajdonságát fogjuk átvenni az elkövetkezendõ években, elõször is kritikusnak kell lennünk. Ha nem kérdezzük meg a szükséges kérdéseket és a tanító nem szilárd, fejlõdésünk biztosan kisiklik, legalábbis addig, míg nem találunk egy jobb tanítót.

Természetesen nehéz megnyílni egy másik lénynek, fõként akkor, ha felettünk áll. Ez mindig azt jelenti, hogy jól kiépített világunk egy-két aspektusát elveszítjük. Eltûnnek dédelgetett gondolataink, érzéseink, tapasztalataink, melyeket meg szeretnénk õrizni. Elõítéleteinknek is el kell tûnniük, hogy legyen helye a valódi felismeréseknek, tehát a tanítványnak akaraterõsnek és érzelgõsségtõl mentesnek kell lennie, hogy szembenézzen ezzel. Az utunkon, mely a relatívtól és a feltételekhez kötöttõl az abszolútig és a maradandóságig vezet, el kell engednünk a legspirituálisabb gondolatokat, a legjobb koncepciókat, a legédesebb érzéseinket.

Meg kell hoznunk az áldozatot, ne engedjük el ezt az egyedülálló lehetõséget. Csak hosszú életeken keresztül gyûjtött jó benyomások teszik evidenssé, hogy a tapasztaló sokkal jelentõségteljesebb, mint a képzelet bármely terméke vagy képe, ami megjelenik, és ezt a meggyõzõdést könnyen újra elveszíthetjük. Így nincs semmi, ami értékesebb lenne ennél, és a megszabadulás és a megvilágosodás csak akkor történik meg, ha a tanítványok bíznak a tudat lényegiségében, az itt és mostban. Gyorsabb, mint akármilyen komplikált módszer, az elemi bizalom egy megbízható tanítóban elõvarázsolja azt a ragyogó tudatosságot, amellyel a tanítvány mindig is rendelkezett, és a fejlõdés mértéke csak a nyitottságunkon múlik. Ha Buddhaként látjuk a tanítót, egy Buddha áldását kapjuk. Ha Bodhiszattvaként látjuk, akkor ilyen mértékû áldásban részesülünk, és ha Buddhát hétköznapi lényként tapasztaljuk, akkor maximum fejfájást kaphatunk! Az egó játékai mögött ez a fajta sugárzó bölcsesség nyugszik, és a tudat örömteli ragyogása mindig ott lesz. Amikor ilyen bizalom alakul ki, a tudat fátylai fokozatosan és önmaguktól fognak eltûnni.